1. szekció – Politikaelmélet és demokráciaelméletSzekcióvezetők: Gyulai Attila (HUN-REN TK; BCE) és Baranyai Artúr (HUN-REN TK; ELTE ÁJK) |
1.1. panel: Képviselet, manipuláció, polarizáció
Illés Gábor (ELTE ÁJK; HUN-REN TK): A politikai képviselet autoriter arca
Bár a huszadik század második felének vonatkozó irodalmai (mindenekelőtt Pitkin 1967) természetesnek vették, hogy politikai képviselet és demokrácia összetartoznak, a képviselet tekintélyalapú, autoriter arcára való reflexió korántsem új. A 18-19. századi, a tömegek politikai joggyakorlásával kapcsolatban szkeptikus szerzők (a Föderalista szerzői, Burke, Guizot, stb.) éppen a demokráciával szemben játszották ki a politikai képviseletet, a huszadik század végén pedig Bernard Manin nagy hatású munkája (1997) nyújtott szofisztikált elméleti áttekintést a témában, szétszálazva a képviselet demokratikus és autoriter elemeit. Azonban az elmúlt évtizedek megközelítésbeli és kontextuális fejleményei, mint a képviselt csoportok formálhatóságára helyezett konstruktivista hangsúly, a képviselet nem választott csatornáit is figyelembe vevő szisztematikus nézőpont, a politikai képviselet új arénái (mindenekelőtt a közösségi média), illetve az identitáspolitika növekvő szerepe szükségessé tették a politikai képviselet autoriter arcára való reflexió felfrissítését. Az előadás arra vállalkozik, hogy ehhez nyújtson elméleti kiindulópontokat, mindenekelőtt az alábbi szempontokra fókuszálva: a felhatalmazással szembeállítható „identitásképviselet” (Hoffman 1974, Mulieri 2016) kortárs relevanciája és ennek a politikai konfliktusok elemzésében való relevanciája; a képviselet esztétikai természetéből kiinduló, az állampolgári autonómiát hangsúlyozó optimista várakozások (a képviselő és a képviselt közötti távolság mint az állampolgári ítélőképesség gyakorlásának és a deliberációnak a terepe -- Urbinati 2006; Saward 2020) realista szellemű tompítása, az új arénákban megjelenő képviseleti formák autoriter elemeinek vizsgálata.
Benedek István (HUN-REN TK; ELTE ÁJK): Demokratikus polarizáció és kritikus fordulópont az Orbán-rezsimben
A 2020-as évek közepére a magyar politikai rendszer hosszú idő után ismét kritikus fordulóponthoz érkezett. Míg a 2000-es évek második felében a rendszerváltás utáni liberális demokrácia került válságba az amúgy is törékeny elit- és társadalmi konszenzus felbomlásával, addig a 2010-es évek közepére már az Orbán-rezsim populista választási autokráciaként (PVA) történő kiteljesedése zajlott le. Az ezt lezáró 2018-as országgyűlési választások a rezsim autokratikus konszolidációjának kezdetét jelölték, amelyet a 2020-as évek elejének válságai – a várakozásokkal ellentétben – nem gyengítettek, hanem átmenetileg még stabilizáltak is.
A 2022-es választásokat követően azonban előbb példátlan külső, majd belső sokkok érték a rendszert. A gazdasági recesszió, az orbáni életszínvonalpolitika kifulladása, az Európai Unió által visszatartott források, valamint az orosz–ukrán háborúval kapcsolatos különutas külpolitika következtében kialakult nemzetközi izoláció jelentősen beszűkítette a rezsim mozgásterét. Emellett, bár kezdetben úgy tűnt, hogy a centrális erőtér újraépítésére is lehetőség nyílik, 2024-re a Magyar Péter vezette Tisza Párt váratlan és gyors megerősödése alapvetően kérdőjelezte meg a rezsim stabilitását. Noha Donald Trump visszatérése ismét nagyobb külpolitikai mozgásteret kínál a kormány számára, a szellem időközben kiszabadult a palackból és a rezsim strukturális válsága immár széles körben érzékelhetővé vált, ezáltal a rendszer fordulóponthoz ért. Ebben a kiélezett helyzetben ugyanakkor nem csupán a demokratizáció, hanem a további autokratikus konszolidáció irányába is megnyílt az esély különféle, nehezen belátható forgatókönyvek mellett.
Az előadás e lehetséges röppályák szempontjából egy alulvizsgált, de hosszabb távon is meghatározó tényezőre, a kormányoldal és a fő kihívóvá váló Tisza Párt tábora közötti demokratikus polarizációra koncentrál. E jelenség nem pusztán ideológiai vagy affektív szembenállást jelent, hanem a politikai ellenfelek identitásának, demokratikus elköteleződésének és legitimációjának kölcsönös megkérdőjelezését, amely a pluralizmus és az intézményi önkorlátozás teljes leépülésén keresztül a demokratikus bizalom összeomlásához és a politikai erőszak fellángolásához vezethet. Ez a folyamat súlyosan akadályozhatja a tartós demokratikus konszolidáció lehetőségét még akkor is, ha rövid távon demokratizáció következik be. Az előadás célja annak feltárása, hogy milyen mechanizmusok jellemzik a demokratikus polarizációt a rezsimpárti és ellenzéki szereplők között, és milyen következtetések vonhatók le ebből a magyar esetre és a polarizáció elméletére nézve.
Körösényi András (HUN-REN TK; ELTE ÁJK): Autonómia és manipuláció a liberális demokrácia elméletében
A politika és a demokrácia idealista megközelítése a manipulációt a demokratikus politikai folyamat illegitim, patologikus elemének tekint. Az idealista kritika szerint a manipuláció sérti a liberális demokrácia legfontosabb előfeltevéseit és alapelveit, közöttök az egyének és a politikai közösség autonómiáját. Prezentációnk célja a manipuláció jelenségének – és deliberatív kritikájának – egy realista elméleti indíttatású, empirikus megalapozású politikaelméleti elemzése. Először a manipuláció idealista és realista fogalmait elemzi és hasonlítja össze. Ezt követően a manipuláció viszonyát elemzi az egyéni autonómia, a politikai cselekvés, és a normativitás kérdéséhez. Az elemzésnek konklúziója három állítás. (1) A manipuláció valóban sérti a liberális demokrácia autonómia alapelvét. (2) A manipuláció azonban, mint stratégiai cselekvés a politikai folyamat természetes része, kiiktathatatlan eleme. (3) Az idealista elmélet autonómiafogalma túlfeszített, alkalmatlanok a politikai folyamatok megragadására. Korrekcióra szorul ahhoz, hogy empirikus érvényességre igényt tartó elemzésre illetve normatív következtetések levonására alkalmassá váljon.
Hajnal Áron (BCE), Aslinur Inalci (LUISS Guido Carli University) Veronika Patkós (HUN-REN TK; ELTE ÁJK): Shackle or hammer? When polarization constrains political corruption and when it allows governments to get away with it. A comparative study of Hungary and Turkey
Polarization and political corruption are among the most significant challenges in many countries worldwide and both have been identified as root causes of the crisis of democracy. While different forms of polarization may curb or increase corruption through various mechanisms, evidence about these mechanisms remains mixed. It is also unclear what influences whether these mechanisms are observed across different settings. Against this background, the present research investigates how polarization affected political corruption and explores how contextual factors moderated the former effect in Hungary and Turkey between 2000 and 2022. It was found that ideological polarization at the elite (party) level may curb corruption to a limited extent only under specific circumstances, including low levels of polarization and well-functioning democratic institutions. Conversely, if it reaches severe levels and turns into an antagonistic divide, polarization can increase political corruption. This mechanism is conditional on weak democratic institutions and is anticipated and willfully applied by authoritarian leaders to further consolidate their power, thereby creating a vicious circle.
1.2. panel: Politikai rendszerek, politikai identitások
Illés Gábor (ELTE ÁJK; HUN-REN TK), László Tamás (CEU), Baranyai Artúr (HUN-REN TK; ELTE ÁJK): Félelem, remény és affektív képviselet
A konstruktivista (Saward 2010; Disch 2021) és a performatív (Saward 2020; Rai et al. 2021; Petrović-Lotina és Aiolfi 2023) elméletek szerint a képviselet elsősorban a választóközönség megformálásának folyamata. Bár általános szinten már a kezdetektől fogva elismerték, az affektusok szerepe ebben a folyamatban az utóbbi években hangsúlyosabb figyelmet kapott (pl. Petrović-Lotina 2021; Knops 2022; Jakimow 2022). Dolgozatunk az elméletalkotás és az empirikus elemzés összekapcsolásával kíván hozzájárulni ehhez a kutatási területhez, azzal a céllal, hogy tisztázza, milyen szerepet játszhat a félelem és a remény a képviselet egy sajátos formájában, a plebiszcitarizmusban (Urbinati 2014; Illés és Körösényi 2022; Illés és László 2024). Ezen érzelmek analitikus (pl. Nussbaum 2018; Martin 2013) és fenomenológiai (pl. Ahmed 2014; Han 2024) leírásaira építve dolgozatunk elméleti része az említett szerepeket vázolja fel, arra összpontosítva, hogy a félelem és a remény milyen jellegű választóközönséget hozhat létre (Szanto és Slaby 2020), hogyan befolyásolhatják a képviseleti alternatívák megképződését, mekkora ágenciával ruházhatják fel választóközönségüket, milyen kapcsolatuk van a plebiszcitarizmus bináris választási logikájával, illetve milyen performatív eljárásokkal járhatnak együtt.
Az empirikus részben a plebiszciter képviselet egy konkrét példájára összpontosítunk: Orbán Viktor és elsődleges kihívója, Magyar Péter performanszaira a 2024-es magyarországi választási kampányban, bemutatva, hogyan használta Orbán a félelmet és Magyar a reményt. A Political Performance Analysis Protocol (Aiolfi 2025) módszertanát céljainkhoz igazítva elemezzük és hasonlítjuk össze néhány kiválasztott performanszukat virtuális környezetben és fizikai jelenlét-rituálékon, „a téren” (Saward 2024), azzal a céllal, hogy az empirikus eredményeket párbeszédbe hozzuk elméleti érvelésünkkel.
Szilágyi-Gál Mihály (ELTE BTK): A szabadság mint részvétel és mint menekülés - Tajvan és Magyarország
Whereas the development of democracy in Taiwan since the late 1980s onwards exemplifies a joint evolution of political nation-building and civic consciousness, roughly the same period in Hungary is an instance for both the construction and the de-construction of a liberal democracy. In the first case the democratic development emerged from the outdated one-party military rule of the nationalist Kuomintang. In the second case we are dealing with the raise of illiberal political forces in the mids of growing social tensions which have gradually undermined the continuation of a still fragile liberal democracy. Whereas Taiwan exemplifies a typical grass-root evolution of emerging civic democracy, the short-lived Hungarian liberal democracy had been created by the „elites” of the post-state-socialist early 1990s and imposed by the alliance between the post-state-socialist reformists, and the emerging liberal and conservative elites. In this environment the grass-root element in Hungary after 1990 has ended up weak, and the democratization process has turned into an illiberal regime, explicitly proclaimed and carried out by the government that rules since 2010. The present paper raises the issue of comparing the role of apolitics and politically engaged citizenship in the evolution of political mentality in Hungary and in Taiwan since the early nineties onwards. The comparison consists of the mapping of concepts and phenomena related to the relationship between politicization, de-politicization and re-politicization in the process of democratization. As an interpretive attempt the paper offers a dichotomy between freedom as participation and freedom as escape as possible responses toward politics.
Plesz Bendegúz (HUN-REN TK; ELTE ÁJK), Körösényi András (HUN-REN TK; ELTE ÁJK), Patkós Veronika (HUN-REN TK; ELTE ÁJK): Dominancia, útfüggőség és Geopolitikai identitás: Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos politikai preferenciák és identitások Magyarországon
A tanulmány azt vizsgálja, hogy a folyamatban lévő orosz-ukrán háborúval kapcsolatos preferenciákat milyen mértékben határozzák meg a politikai és politika előtti világnézetek, valamint a társadalmi, primordiális és politikai identitások. A tanulmányt vezérlő központi kutatási kérdés az, hogy a politikai identitások és világnézetek kiszorítják-e a politika előtti attitűdöket és identitásokat a kortárs közvélemény-formálás során. A tanulmány azt a két elit kommunikációs stratégiát is vizsgálja, amelyet Orbán Viktor és Magyar Péter alkalmazott a háborúval kapcsolatban, különös hangsúlyt fektetve az ügybirtoklásra, a napirend-meghatározásra, valamint e stratégiáknak a közvélemény-formálásra gyakorolt következményeire. A kutatási kérdések megválaszolására 2024 októberében készült egy közvélemény-kutatás (N=1500) Magyarországon. Magyarország, mint esettanulmány használata különösen szemléletes, mivel a magyar politikai térben mind a Nyugat-barát, mind a Nyugat-ellenes narratívák egyaránt elterjedtek, ami különösen a szomszédos háború kontextusában vált hangsúlyossá. A tanulmány két perspektívát egyesít, az elitek felülről lefelé irányuló kommunikációs stratégiáit és a közvélemény alulról felfelé irányuló választói igényeit, ezáltal feltárva a voluntarista politikai vezetőknek, mint identitás-vállalkozóknak a kortárs törésvonalak kialakításában játszott szerepét.
Bozóki András (CEU), Fleck Zolttán (ELTE ÁJK): Embedded Autocracy: Beyond electoral polarization
The presentation takes some of the findings of our book, Embedded Autocracy: Hungary in the European Union (Lanham - New York: Lexington Books, 2024) as a starting point to describe the historical period of the Orbán regime between 2010 and 2025. First, we focus on both longitudinal and structural dimensions to explain the system, second, it analyzes both politics and society. We argue he regime can be understood best if we go beyond the analysis of electoralism and political polarization and focuses on the social embeddedness of autocratic practices. We avoid both structural determinism and contingency-driven explanations to uncover the discrepancy of formal institutions and informal practices that made hypocritical political behavior not only possible but dominant. feature. Special attention is paid to such phenomena as deconsolidation, autocratization and the state of exception.
1.3. panel: Kritikák és alternatívák a demokráciaelméletben
Juhász Bence (ELTE ÁJK): Conditional Basic Income: Democratic Resilience Through Civic Participation
The EU’s policy has recently recognised the importance of strengthening European values as cemented in TEU Article 2 amid democratic backsliding. Complementing the EU’s efforts, this research creates a policy recommendation, including a feasibility assessment, for decision-makers, from local to supranational levels, to increase democratic resilience through enhancing the quality and quantity of civic participation. The research conceptualises an institution that enables and incentivises quality civic participation in public affairs by leveraging monetary incentives and providing meaningful participatory, deliberative and educational opportunities. The institution functions in cooperation with NGOs following the "citizens’ assembly" and the "knowledge as a currency" approaches. This institution creates a Conditional Basic Income scheme, a system of monetary reimbursement conditional upon citizen's engagement in activities such as voting, public debates, citizens' assemblies, adult education or online learning related to public affairs like media literacy. The institution’s theoretical foundations lie in a synthesis between republicanism and liberalism, recalling the crucial role of civic virtues and duties in upholding democracy, while recognising people’s limited capabilities for political engagement and autonomy to choose their own ends. The research involves a corresponding feasibility assessment which focuses on the pragmatic aspects of the proposal in constituencies with different democracy scores, including three levels of government (local, national and supranational). The assessment reviews limitations, risks, internal checks and balances, complementarity with existing social benefits and a cost-benefit analysis of the proposition. As part of the feasibility assessment, empirical data is to be collected by way semi-structured interviews with decision-makers, experts and NGO representatives.
Schmidt Elígiusz Ákos (ELTE ÁJK): A demokrácia válsága az információs korban: Byung-Chul Han relevanciája a politikatudományok számára
Az előadás Byung-Chul Han demokráciakritikáját vizsgálja, különös tekintettel a neoliberalizmus, az információ és a digitalizáció modern politikai térre gyakorolt hatásaira. Han munkássága egy átfogó fogalomrendszert alkot a kortárs posztmodern kulturális és politikai struktúrák leírására, amelyben a hatalomgyakorlás új, rejtett formáit tárja fel.
Elemzése középpontjában a neoliberális pozitív hatalom áll, amely nem kényszerrel, hanem önkéntes önkizsákmányolás révén működik. A nárcisztikus egyén, aki saját teljesítményének rabja, a transzparencia dogmája, amely az információs szabadság ígéretével paradox módon egyfajta totalitárius ellenőrzést teremt, valamint a Big Data-alapú digitális panoptikum, amely algoritmusok révén formálja az egyéni és kollektív döntéshozatalt, mind hozzájárulnak a demokrácia alapjainak megrendüléséhez.
Han szerint a hagyományos értelemben vett demokrácia mára megszűnt létezni, helyét pedig az infokrácia vette át: egy olyan új uralmi paradigma, amely a digitális technológiák révén az információs túlterheltségen, az érzelmi manipuláción és a pszichopolitikai befolyásoláson alapul. Az előadás a demokrácia válságát politikatudományi összefüggésben értelmezi, különös figyelmet fordítva az információs aszimmetria, az álhírek és az összeesküvés-elméletek szerepére a demokratikus intézmények eróziójában. Végül arra is választ keres, hogy van-e lehetőség a digitális tér demokratizálására, vagy a jelenlegi trendek visszafordíthatatlanul egy új, posztdemokratikus korszakot jeleznek.
Merker Iván (ELTE ÁJK): Politikai átrendeződés egy diskurzív institucionalista elméleti keretben
Az elmúlt egy-másfél évtizedben nem pusztán az intézményrendszerek inogtak meg, hanem a politikai diskurzusok is megváltoztak, miután radikális változáson estek át a diskurzusokat lehetővé tevő társadalmi, gazdasági és technológiai körülmények. Az előadásban az intézményrendszerek változását a diskurzusok átrendeződésének következményeként vizsgálom, másrészt pedig bemutatom, hogy az intézményes változásokra törő politikai aktorok hogyan élnek a politikai diskurzusok formálására nyíló lehetőségekkel. (Cf. Schmidt 2008, 2010)
A társadalmi, gazdasági és technológiai változások, mint a neoliberális fordulat, a dezindusztrializáció vagy a közösségi média megjelenése, teret engedett új diskurzív formációknak, mint a radikális jobboldali, de a baloldali populista vagy „woke” diskurzusok is. Ezek hatással vannak arra, hogy milyen politikai cselekvés gondolható el. A megjelenő új diskurzusokat létrejöttük társadalmi, gazdasági, politikai és technológiai kontextusán túl meghatározzák a beszélők társadalmi-politikai helyzete valamint a diskurzusok célcsoportja is, valamint a beszélők és célcsoportjaik érdekei is. Így az intézmények maguk is hatással vannak a diskurzusokra, valamint az intézményekben elfoglalt szerepek meghatározzák a diskurzusokban betöltött szerepeket is – mint amikor valaki pl. politikai vezetői pozícióból vagy „szakértői” pozícióból beszél. A megjelenő diskurzusok több ponton járulnak hozzá az átrendeződéshez. Egyfelől a technológiai változások és az azok által lehetővé tett diskurzív formációk változásokat indítanak a médiában. Másodszor, az új diskurzusok kihívások elé állítják a civil társadalmat és a pártrendszert. Harmadszor pedig, amennyiben a diskurzusok nagymértékben áthatják a társadalmat, azok a politikai rezsimek működését is megkérdőjelezik. Megjelennek új közpolitikai programok vagy kormányzati stílusok, melyek évtizedes konszenzusokat is felrúgnak. Egyes esetekben kihívás éri az alkotmányos rendet is.
Az átrendeződés azonban egy magasabb szinten is megjelenik: maga a politika válik egyre erősebben diskurzus-vezéreltté és mediatizálttá. Ebből következik, hogy olyan új elméleti megközelítésre van szükség, amelyek érzékenyek a diskurzusok szerepére az intézményrendszer változásában, amely az intézményrendszer és a diskurzusok interakcióját a politika alapvető tulajdonságának tekinti.
Fodor Tamás Albert (Miskolci Egyetem): Anton Pannekoek és a tanácsdemokrácia
A 21. század gazdasági és politikai válságai újra előtérbe helyezték az alternatív társadalomszervezési modellek iránti igényt. A neoliberális kapitalizmus egyre mélyülő egyenlőtlenségei, az automatizáció hatása a munkásosztályra, valamint a hagyományos baloldali pártok válsága miatt ismét felmerül a kérdés: milyen módon valósítható meg egy igazságosabb, demokratikusabb társadalmi rend? Anton Pannekoek tanácsdemokrácia-elmélete a munkásosztály önszerveződésére és közvetlen döntéshozatalára épül, szemben a leninizmus pártvezetői modelljével és a szociáldemokrata reformizmussal. A digitális technológia fejlődése és az önigazgatási mozgalmak újjáéledése új lehetőségeket teremthet a munkástanácsok eszméjének gyakorlati megvalósítására. E tanulmány célja Pannekoek elméletének áttekintése, kritikája és kortárs jelentőségének vizsgálata.
Gyulai Attila (HUN-REN TK; BCE): A demokrácia idealista elmélete és a realista kiigazítási kísérlet
A kortárs demokráciaelméleti gondolkodás meghatározó áramlatai idealista előfeltevésekre épülnek, és idealista megközelítéseket alkalmaznak. Az előadás célja, hogy rekonstruálja a demokrácia idealista elméletének alapelemeit, és megvizsgálja egy realista kiigazítás lehetőségét. A demokrácia idealista elmélete három pilléren nyugszik: (1) az állampolgárok magánszemélyként és a demokratikus politika egyéni vagy csoportos cselekvőiként nagyfokú autonómiával rendelkeznek; (2) a politika önkényessége mérsékelhető, kontrollálható, semlegesíthető előzetesen lefektetett szabályok segítésével; (3) a politika versengő terület, de a konfliktusok feloldhatók a demokratikus politikai rendszerek alapjaira vonatkozó hallgatólagos konszenzusra visszavezetve. A demokráciaelmélet e három idealista mozzanata magyarázza a következő elvárásokat: (1) a politikai folyamat szereplőit a demokratikus önkormányzás során vagy a saját érdekeikkel kapcsolatos racionális belátás vagy elvi – gyakran morális – megfontolások vezetik; (2) a politikai intézmények az emberek uralmát az emberek felett formális eljárásokkal váltják fel (pl. egyenlő versenyfeltételek, jogállamiság); (3) a politikai folyamat élesen versengő, de a játékosok a szabályok tiszteletben tartásával törekednek egymás legyőzésére. Az idealista előfeltevések és elvárások mellett a meghatározó demokráciaelméleti megközelítés nem tagadja a realisztikus megközelítés szükségességét, de az ezzel kapcsolatos törekvések erősen limitáltak, ezért az előadás célja annak vizsgálata, hogy az idealista pillérek milyen módon kerülnek ellentétbe a realista megközelítés céljaival.
1.4. panel: Politikai normativitás
Ujlaki Anna (HUN-REN TK; ELTE TÁTK): A kizárás politikája
Az előadás a kizárás fogalmának normatív politikaelméleti meghatározására vállalkozik. A társadalmi és politikai kizárás kérdését számos nézőpontból közelíti meg a politikaelmélet, az ismertebb egalitárius megközelítések mellett az elmúlt néhány évtizedben egyre jellemzőbbé vált a kizárás fogalmát a bevándorlás problematikáján keresztül vizsgálni. A kizárás fogalma azonban ezeknél jóval tágabban is érthető: azt is sejteti, hogy a politikai és társadalmi javakhoz való hozzáférést a politikai közösség bármely tagja elveszítheti, és nem csak a tagságért folyamodóktól tagadhatják meg, hanem a potenciális tagokat is fenyegetheti a kizárás veszélye. Az előadás arra tesz kísérletet, hogy rámutasson azokra a sajátosságokra, amelyek a kizárást politikai problémává teszik: a kizárás definitív, relációs, valamint strukturális jellegére. Összességében amellett érvelek, hogy a kizárás alapvetően politikai jellegű, akkor is, ha látszólag politikán kívüli okokból fakad (például szerencse függvénye vagy természeti tények eredménye), és arra mutatok rá, hogy emiatt a kizárás mindig együtt jár egy normatív igazolási igénnyel. Ennek kapcsán az előadás végül a kizárás problémát tárja fel, hogy mennyiben lehet semleges maga a politikaelmélet a kizárás normatív igazolása tekintetében, ha szükségszerűen meg kell határoznia az alanyok körét, vagyis azt, hogy kiknek a kizárását illetően merül fel az igazolási igény; és milyen alapon határozható meg az ő körük, azaz a kizárás hatálya, és ezzel párhuzamosan kiknek (vagy miknek) a kizárása nem merül fel a kizárás hatókörében. Az előadás a bőrszín, a társadalmi nem alapján történő kizárás és a másodrendű állampolgárság klasszikus eseteitől kezdve, ezek interszekcióin át az állatok és a mesterséges intelligenciával rendelkező robotok esetéig különböző példákon keresztül szemlélteti a kizárás e tágan értelmezett fogalmának sajátosságait és a különböző igazolási igényekből fakadó kihívásokat.
Szűcs-Zágoni Zoltán Gábor (ELTE TÁTK): Túl a normativizmuson?
Az előadás arra a kritikára próbál válaszolni, amelyet a legitimitás fogalmáról szóló kortárs politikaelméleti viták kontextusában nemrégiben Thomas Fossen fogalmazott meg a moralizmus/realizmus szembenállással kapcsolatban és amely szerint a szembenállás mindkét oldala elmarasztalható ugyanabban a hibában, amit Fossen normativizmusnak hív és elutasít. Az előadás a normativizmus fogalmát fogja körüljárni, kimutatja annak erényeit, ugyanakkor jelzi, hogy leíró értelemben csak korlátozottan használható a kortárs realista politikaelméletre. Egyúttal javaslatot is tesz arra, hogy miként lehet a normativizmus helyes kritikája segítségével valóban előrelépni a legitim authoritás és a politikai kötelezettség jelenségeinek helyes értelmezésében.
Mándi Tibor (ELTE ÁJK): A bizonytalanság liberalizmusa – A liberalizmus episztemikus megalapozása
Az előadás arra tesz kísérletet, hogy megpróbálja a modern kor meghatározó politikai ideológiájának tekintett liberalizmust olyan formában rekonstruálni, amely a jelenleginél ellenállóbbnak bizonyulhat a politikai bal- és jobboldalról párhuzamosan érkező kortárs kihívásokkal szemben. Formájában Judith Shklar híres írását, „A félelem liberalizmusát” (Shklar 1989) alapul véve, de tartalmában attól eltérve, a „bizonytalanság liberalizmusa” mellett érvel. A „bizonytalanság liberalizmusa” a liberalizmus episztemológiailag szerény változata, amely az emberi tudás eredendően korlátozott természetéből indul ki, és amely a napjainkban a politikai bal- és jobboldalon egyaránt megjelenő „episztemikus önhittség” (Barker et al. 2021) ellenszereként szolgálhat. Az előadás megkísérli elhelyezni ezt az ismeretelméletileg megalapozott liberalizmust a liberális gondolkodás egy olyan sajátos hagyományában, amelyet többek között Alexis de Tocqueville, Michael Oakeshott és Friedrich Hayek művei fémjeleznek. Az előbbiek mellett Polányi Mihály tudomány- és politikaelméleti munkásságára, és az általa kidolgozott „hallgatólagos” és személyes tudás fogalmára építve az előadás amellett érvel, hogy a tökéletesen biztos, megkérdőjelezhetetlenül objektív, teljes mértékben artikulált tudásra való korlátozott képességünk jelenti a legszilárdabb alapját az olyan alapvető liberális követeléseknek, mint a köz- és a magánszféra elválasztása, a politikai hatalom korlátozása, illetve az alapvető szabadságjogok biztosítása. A „bizonytalanság liberalizmusa” a liberalizmus szókratészi formája, mely a „nemtudás tudásából” kiindulva próbál visszatérni a liberalizmus eredeti, klasszikus, tolerancián és nagylelkűségen alapuló szelleméhez.
Gyulai Attila (HUN-REN TK; BCE): Megtévesztette-e Carl Schmittet a liberalizmus?
A szakirodalom jól ismeri Carl Schmitt liberalizmus-kritikájának két ágát. A kritika egyik vonala szerint a liberalizmus nem azt teszi, amit mond, mert amikor semlegességről, univerzalitásról beszél, amikor joguralmat és alkotmányosságot hirdet, akkor képmutató módon saját partikularitását igyekszik előmozdítani. Ezért, ha a liberalizmus hoz is döntéseket, azokat aláássa a döntések tartalma és a liberalizmus ezt kizáró pozíciója közötti eltérés. De Schmitt liberalizmus-kritikájának van egy másik, nem a képmutatásra, hanem a cselekvőképtelenségre és a döntésképtelenségre irányuló mozzanata is. Schmitt szerint a liberalizmus áltatja magát azzal, hogy elveit – így a semlegességet és az univerzalitást – képes érvényesíteni, hiszen ezek olyan elvek, amelyek kizárják a szubsztantív megkülönböztetések, döntések meghozatalának lehetőségét. Kritikus, döntést igénylő kivételes helyzetekben, azaz a politika bármely határhelyzetében ez azt jelenti, hogy a liberalizmus elbukik az önáltatás és a képmutatás ellentmondásaiban. Az előadás nem a liberalizmus Schmitt által azonosított belső feszültségével foglalkozik, a kérdés nem az, hogy szerinte a liberalizmus normatív értelemben helytelen és politikai értelemben gyenge, hanem azzal hogy Schmitt olvasata milyen tapasztalatot kínál bármely olyan realizmusnak, amely egyszerre igyekszik számolni a politika realitásával és a realitás megtévesztő voltával. A kérdés az, hogy a liberalizmust realista pontok mentén (is) kritizáló Schmitt biztos lehet-e abban, hogy jól ismerte fel a liberalizmus döntésképtelenségét, és nem vált-e áldozatává egy olyan pozíciónak, amely realistának ugyan nem látszik, de saját partikularitását képes érvényesíteni. Schmitt példáján keresztül, de tágabb összefüggésben az előadás arra keres választ, hogy a politikai realizmus össze tudja-e egyeztetni a politikai valósághoz kötöttséget a cselekvőképesség fenntartásával.
1.5. panel: Értelmezések és alkalmazások a kortárs politikaelméletben
Miklós Bálint (Mathias Corvinus Collegium): A politikai megváltás lehetetlensége Krasznahorkai László Az ellenállás melankóliája című regényében
Krasznahorkai László a kortárs magyar irodalom kiemelkedő, nemzetközileg is elismert alakja. Munkássága bővelkedik a politikailag értelmezhető alkotásokban, sőt, nem egy műve jól kivehető politikaelméleti mondanivalóval bír.
Előadásomban a szerző 1989-ben megjelent regényét, Az ellenállás melankóliája című szövegét segítségül hívva a politikai megváltás jelenségét és az azt hirdető törekvések kikerülhetetlenül kudarcos mivoltát járom körül. Egy kilátástalanságba süppedt kisváros és az annak életét felforgató vándorcirkusz története remekül illusztrálja az önjelölt politikai messiások gerjesztette lelkesültség és az azt követő kiábrándulás logikusan bekövetkező folyamatát. A gazdag politikai szimbólumrendszerrel ábrázolt két fő attrakció, a preparált óriásbálna és a Herceg névre hallgató karizmatikus figura köré rendeződő cselekmény nemcsak az e világi üdvözülést ígérő programok vonzerejére és pusztító hatásaira irányítja rá figyelmünket, hanem a szóban forgó művet olvasva a politikai és a vallási logika egyszerre fennálló összefonódását és különbözőségét is tanulmányozhatjuk.
Nyiri Szabolcs (ELTE ÁJK; Mathias Corvinus Collegium): Kontingencia mint permanens állapot? - Az idő strukturális értelmezésének lehetősége a kortárs politikaelméleti és politikai cselekvés esetében
A kortárs politikaelmélet három módon beszél az esetlegességről, kontingenciáról. Egyrészt a politika világába kívülről érkező behatásként; másrészt – belső – cselekvés általi történésként; harmadrészt pedig az e kettő megközelítés közötti viszonyként definiálja. A társadalomtudományokban egyre népszerűbb témának örvendő idő kérdése ugyanakkor kikerül a vizsgálat látótérből, vagy azt instrumentumként kezeli. Tanulmányomban arra vállalkozom, hogy a kortárs kontingencia-diskurzusban az idő szerepét újraértelmezzem – merítve a technológiai fejlődés és a társadalomelmélet szakirodalmából –, hangsúlyozzam annak strukturális jellegét, ezzel újabb vizsgálati dimenziókat nyitva az elkövetkező politikaelméleti és ideológia-vizsgálatokhoz. *A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíj Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
Stadinger Johanna Heléna (ELTE ÁJK): Politikaelmélet a büntetőpopulizmus mögött?
A kortárs politikai hatalomgyakorlás egyik kevésbé látványos, de jelentős átrendeződése a döntéshozatal tereinek átalakulása. Victor L. Shammas 2020-as tanulmányában a „büntető elitizmus” fogalmán keresztül veti fel azt az akadémiai elköteleződést, hogy a büntetőpolitikai kérdéseknek – a bűn, a rend, a felelősségre vonás – ki kell kerülniük a politikai nyilvánosság keretei közül, és szakértői-igazgatási térben kell maradniuk. A politikai döntés ezzel egyidejűleg megtisztul a politikai vitától – és e folyamat mögött nem pusztán pragmatizmus, hanem sajátos politikaelméleti struktúra működik. Azonban a kortárs büntetőpopulizmust, a társadalom megnövekedő büntetési igényét éppen a politikai aktor és a társadalom közötti kölcsönhatás gerjeszti.
Az előadás célja, hogy e struktúrát Carl Schmitt gondolati felől, Schmittel szemben értelmezze: a szuverén az, aki kivételt tud képezni – vagyis el tud dönteni, ki tartozik a politikai közösséghez, és ki nem. A büntető elitizmus e logikát termeli újra: az igazságosság helyét a közösség határainak technikai újrarajzolása veszi át. Ebben az értelemben a büntetés nem politikai döntésként jelenik meg, hanem joggyakorlati technikaként, amelyet az instrumentalizált konszenzuskeresés vezérel.
A kérdés tehát nem az, hogy a büntetés túl kemény-e, hanem az, hogy mikor és hogyan vált a politikai gondolkodás részévé az, hogy a büntetésről nem beszélünk. Az elitizmus ezen instrumentalizált felfogása Schmitt mentén nem elfojtja a populizmust, hanem megteremti annak strukturált lehetőségfeltételeit. Shammas a büntetőpolitikai diskurzus demokratizálásáról szóló javaslatát prezentálnám, amely az instrumentalizált és a schmitti paradigmák mellett egy harmadik lehetőséget kínál.
Philippe Pellet (NKE): The Paradoxes and Drifts of French Secularism
The opening ceremony of the Paris Olympic Games shocked much of the world, to the point of being censored inseveral countries. The controversy mainly centered around the parody of the Last Supper performed by drag queens,which was deemed blasphemous not only by Christians but also by many Muslims. Isn't this type of event, which mocks religion, related to the French concept of secularism and its recent evolution? Indeed, the French “laïcité” took a turn starting in the 1980s. Initially based on the principle of state neutrality, it gradually transformed into a 'combative secularism' that relies on 'republican values' increasingly distant from traditional values derived from Christianity, even becoming opposed to them. This evolution has led to growing hostility towards religions, particularly Christianism, in a country whose history has been shaped by this religion and which is supposed to be a defender of rights and liberties, notably freedom of conscience and religion, freedom of opinion and expression, and the right to resist oppression.
2. szekció – Az „érinthetetlenek”: politikai vezetők és elitekSzekcióvezetők: Metz Rudolf (HUN-REN TK; BCE) és Kövesdi Veronika (HUN-REN TK; ELTE BTK) |
2.1. panel: Politikai vezetők: karakterek, stratégiák, rendszerek
Pap Milán (NKE): A reform hosszú árnyéka: A gazdaságpolitika vezetői a posztkommunista Kelet-Európában (1985–2025)
Az 1980-as évekre a keleti blokk egyes országaiban, köztük a Szovjetunióban is, intenzív reformgondolkodás kezdődött a tervutasításos gazdasággal kapcsolatban: a reformok szószólói megjelentek kormányzati és minisztériumi pozíciókban, a nemzeti bankok és a tervhivatalok szakértői csoportjaiban, valamint a kormányzati háttérintézményekben. Az államszocialista rendszerek 1989-91-es összeomlása után ezek a körök döntő szerepet játszottak a gazdaságpolitika alakításában, nem egy esetben a végrehajtó hatalmi ág csúcsán.
Előadásomban tíz olyan posztkommunista ország (visegrádi országok, balti államok, Ukrajna, Fehéroroszország és Oroszország) kabinetjének tagjait (miniszterelnökök, pénzügyminiszterek és gazdasági miniszterek) vizsgálom, szabadon hozzáférhető adtabázis (Casal Bértoa 2025) kiegészített változata alapján. A kabinettagok mellett a jegybankelnökök személyét is bevonom a vizsgálati körbe.
Három szempontból vizsgálom a legfontosabb gazdasági/pénzügyi vezetőket. Először is, a dolgozat a kulcsfontosságú gazdasági/pénzügyi vezetőket a reformgeneráció szemszögéből közelíti, arra összpontosítva, hogy a korszak főszereplői hogyan vettek részt az 1980-as évek gazdasági reformjában, milyen háttérrel rendelkeztek, és hogy tartoztak-e egy adott szakértői csoporthoz. Itt természetesen érdekes szempontként vetődik fel a generációváltás, amely a jelezett államokban eltérő képet mutat.
Ehhez járul hozzá a második szempont, amely a párthovatartozást vizsgálja. Ugyanis a gazdaságpolitikai vezetőkkel kapcsolatban él leginkább a technokrata politikus közkeletű felfogása. Áttekintve azonban az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikai vezetőit a régióban, ez csupán kevés kivétel esetében mutatható ki. Így a párthoz (politikai oldalhoz) való kötődés, vagy párttagság nagyban behatárolja az adott gazdaságpolitikus mozgásterét.
Végül harmadik változóként a stratégiai- ideológiai szerepeket vizsgálom. Itt megkülönböztetem a „sokkterapeutát”, az „óvatos reformert” és a „tranzakciós gondnokot”, mint ideáltípusokat az elmúlt négy évtized politikatörténete alapján
Várakozásaim szerint e három változót kombinálva jellemezhető a kommunizmust követő gazdasági átmeneteket jelentősen befolyásoló „reformgeneráció”.
Kövesdi Veronika (HUN-REN TK; ELTE BTK): Konzekvens inkoherencia: A mitologizált múlt mint stratégiai eszköz Orbán Viktor beszédeiben (2010–2025)
Az egyre gyakrabban ismételt „Make America/Europe/Hungary great again!” szlogen területi kontextushoz illesztett verziójából arra következtethetünk, hogy az adott ország valamikor dicsőséges volt, legalább egy bizonyos időszakban. A nagyszerű múlt mítosza, mint stratégiai kommunikációs eszköz egyszerre lehet a nemzeti vagy csoportidentitás meghatározó eleme, legitimáció a politikai cselekvésre, valamint a mobilizáció alappillére.
A tanulmány Orbán Viktor 2010 és 2025 között elmondott, minden évben sorra kerülő beszédeit vizsgálja három kategóriában (megemlékezés, hazai közönség, illetve nemzetközi közönség előtt előadott), azt elemezve, hogyan használja a történelmi narratívák elemeinek stratégiai szelekcióját kortárs politikai célok legitimálására és mobilizációra. Az elemzés kódolási rendszert használ a diszkurzív stratégiák, a visszatérő szimbolikus elemek, retorikai mintázatok azonosítására. Ezt kiegészíti egy kontextuális elemzés is, amely minden beszédet az adott politikai kontextusba helyez (aktuális belföldi politikai kérdések, nemzetközi kapcsolatok, gazdasági helyzet, pártpolitikai dinamikák és választási ciklusok közelsége).
Gerard Bouchard (2017) társadalmi mítoszok keretrendszerét és Levi-Strauss bricolage technika fogalmát (1966) alkalmazva a tanulmány arra világít rá, hogy Orbán retorikájában a történelmi narratív elemek, szimbólumok és archetípusok egy koherens mesternarratíván belül rugalmasan alakítható mitologizált múlttá állnak össze, ahol a hősök, gonosztevők és kollektív traumák „üres jelölőkként” funkcionálnak, amelyek rugalmasan igazodnak a változó politikai szükségletekhez és célcsoportokhoz. Az eredmények többek között azt mutatják, hogy összevetve az 1848-as megemlékezéseket az 1956-osakkal, utóbbi esetében kevésbé jellemző a narratíva szelekció, amelynek okaként az időbeli közelséget, a „közös emlékezet” és a „megosztott emlékezet” közötti különbség határozható meg.
A tanulmány célja, hogy rámutasson, hogy stratégiai kommunikációs szempontból hogyan építhető fel egy egyszerre konzekvens és rugalmas narratíva, ami alkalmazható az adott politikai célhoz és célcsoporthoz.
Körei László (Nyíregyházi Egyetem): A hübrisz komplex jelensége a jelenkori politikai karakterek vizsgálatánál
Az előadás a mai magyar politikai közélet sajátos karakterológiáját tekinti át a teljesség igénye nélkül, néhány meghatározó kormánypárti és ellenzéki politikus jellemző jegyein keresztül. A hübrisz kialakulása egy olyan folyamat során realizálódik, melyet a múltban elért sikerek táplálnak, és a hatalom mámora képes arra, hogy katalizálja is a gőgöt. A hübrisz a túlzott ambíció, a túlzott magabiztosság, a büszkeség és az arrogancia veszélyes elegyeként jön létre. Így például a hübrisztikus hajlamokkal rendelkező politikai vezető hajlamossá válik arra, hogy jelentős módon túlbecsülje saját képességeit, felértékelje kompetenciáit. Mindebből következően a hübrisztikus vezető hajlamossá válik arra is, hogy túlzott optimizmussal ítélje meg saját döntéseinek lehetséges kimenetelét is. A hübrisz magában hordozza azt a negatív lehetőséget is, hogy romboló, ártó hatású, destabilizáló erővel bírjon, ha a hübrisztikus vezető már ellenőrizetlen és kontrollálatlan módon cselekszik.
A reaktív nárcisztikus vezető szinte botrányos módon a figyelem fókuszában akar elhelyezkedni, önmaga fontosságának és nagyszerűségének tudata jellemzi. A nárcisztikus vezető képes könnyen kihasználni másokat, állandóan az elismerést és a csodálatot keresi, empátiás készsége rendkívül fejletlen. A nárcisztikus karakter saját igényeivel, szükségleteivel törődik, kiköveteli magának a figyelmet, s azt szeretné, ha az emberek kizárólag őt imádnák és csodálnák. Rendkívül egocentrikus, saját magát túlértékeli, míg másokat jelentősen alulértékel. Együttérzés helyett arroganciát és nagyképűséget mutat, megkerüli a szabályokat, rendszeresen kiskapukat talál, s minden határt képes átlépni, mivel a nárcisztikus karakter úgy érzi, hogy mindent neki kell irányítania.
Számos ponton rendkívül közel áll egymáshoz a hübrisztikus vezetés és a reaktív nárcisztikus vezetés, azonban nem lehet egyenlőségjelet tenni a két jelenség közé. A hübrisztikus vezetés alapvetően kontextusoktól függ, kognitív és affektív vonatkozásai vannak, s csak bizonyos idő után alakul ki, míg a reaktív nárcisztikus vezetés egy viszonylagosan stabilnak mondható aspektusa az adott vezetőnek. Hübrisz esetében kezdetben a vezető pályája emelkedő fázisú, majd utána a bukás szakasza elkerülhetetlenül jelentkezik. Mindezen jelenségeket hazai (Czifra, 2020; Csepeli, 2014) és számos nemzetközi (Navarro, 2015; Owen, 2012) kutatás is kellően alátámasztja, s az előadás során alkalmazott empirikus élmények interpretációi, továbbá a résztvevő megfigyelések konklúziói is hasznos ismeretekkel szolgálhatnak a jelenkori politikai elit karakterisztikájának sajátos értelmezéséhez.
Dudlák Tamás (ELTE BTK): „Isten, haza, család” – A vallás szerepe a kortárs magyar politikában
Az utóbbi időben világszerte az identitáspolitika térnyerésének lehettünk tanúi. A vallás felemelkedése (Stark 1999, Herrington et al. 2015), vagyis az ún. posztszekuláris társadalmak kialakulása (Habermas 2008) a nacionalizmus új formájának (vallásos nacionalizmus) tekinthető, amely a korábbi szekuláris nacionalizmust mint domináns ideológiát váltja fel. A magyar kormánypártok identitáspolitikája számára a vallás a „kulturális csomag” része, a csoportidentitás alapja, amelyet meg kell őrizni a belső és külső ellenségekkel szemben (Haynes 2021, 189). Mind a vallás, mind a nacionalizmus a rend ideológiája (Juergensmeyer 2008, 21), abszolút értelemben fogja fel a világot (vagyis az egyénnek csak egy nemzeti hovatartozása és egy vallása lehet) (Peled 2021). Ez a hasonló működési elv a vallás és a nacionalizmus összefonódásának alapját adja.
Feltételezésem szerint az Isten, haza és család hármas jelszavának (Narancs.hu 2019) elemei egyszerre képviselnek saját jelentést és egymásba átkötő fogalmakként, szimbólumokként is értelmezhetők. Isten a vallást, a gondolatot, az eszmeiséget reprezentálja, a haza a területet, a földet testesíti meg, míg a család az emberi kapcsolatok jellegére, a társadalmi berendezkedésre tett egyértelmű utalás. A három fogalom esetében ugyanakkor kimutatható, hogy mindegyikük szoros kapcsolatban áll a másik kettővel: akárcsak Isten, a hazát és a családot is szent és vallásos áhítat veszi körül; akárcsak a haza, Isten és a család is a nemzet fenntartója, segítője; Isten és a haza pedig a család kiteljesedéseként, egy nagyobb társadalmi közösségként értelmezhetők. Ebben a konzervatív a társadalmi szerveződésben a legkisebb egység a család (az ember közvetlen közössége), amit a nemzet követ (etnikai, politikai alapú közösség), legnagyobb egységként pedig a vallási alapú összetartozás (eszmei közösség, a vallási alapú civilizáció) jelenik meg.
A magyar kormány vallási diskurzusának mélyebb megértése érdekében azt vizsgálom, hogy Orbán Viktor miként tematizálja a kereszténység kérdését politikai programjában (identitás, nemzeti célok, erkölcsi értékek, humanitárius gondolkodás). Ennek érdekében a miniszterelnök hivatalos nyilatkozataira és beszédeire mint forráscsoportra támaszkodom.
2.2. panel: Politikai elit és társadalmi elfogadás
Ványi Éva (NKE; BCE): Átrendeződés vagy állandóság? Politika és közigazgatás kapcsolata az Orbán-kormányokban (2010-2022)
A 2010 óta hivatalban levő Orbán-kormányok összetétele kettős képet mutat politika és közigazgatás kapcsolatának vonatkozásában. Összehasonlító aspektusból nézve a rendszerváltás óta formálódó alapvető trend, hogy a politikai pozíciókba jellemzően politikusok, a közigazgatási posztokra inkább igazgatási szakemberek kerülnek kinevezésre, nem változott. Ugyanakkor a 2010 és 2022 közötti három kormány összetételét vizsgálva felfedezhetők új mintázatok a kormányok összetételében az elitcsere és az elitkontinuitás összefüggésében. A politikai és szakmai vezetők karrierútjainak összehasonlító vizsgálata alapján kirajzolódnak az egyes kormányzati ciklusok különbségei: a nagyarányú elitcsere a 2010-es ciklusban, majd a politizáció erősödése a későbbiekben.
Az előadás a kormányzati munka jellegénél fogva tágan értelmezi a politikai elit fogalmát, így nem csak a kormány tagjai, hanem a politikai és közigazgatási vezetők karrierútját is be kívánja mutatni, vizsgálva a kormányok összetételének változását a politika és szakértelem hangsúlyainak, valamint a közigazgatás politizációjának tekintetében.
Patkós Veronika (HUN-REN TK; ELTE ÁJK), Papp Zsófia (HUN-REN TK), Plesz Bendegúz (HUN-REN TK; ELTE ÁJK): Nincs is kettős mérce? Egy conjoint experiment tanulságai
Miért nem fordulnak el a választók a kedvelt pártjuk normaszegő politikusaitól? Amellett érvelünk, hogy a jelenség mögött két különböző mechanizmus is állhat: a pártos kettős mérce illetve a pártos lojalitás elsődlegessége. Pártos kettős mércének azt nevezzük, amikor az aktor személyének függvényében ítéli meg egy választó, hogy az adott normaszegés mennyire súlyos, enyhének ítélve ugyanazt a normaszegést a saját politikai oldalán, míg súlyosnak a másikon. A pártos lojalitás elsődlegességén pedig azt értjük, hogy a választó szemében a párthovatartozás relatív súlya nagyobb, mint a normaszegésé. Azaz, bár a saját politikai oldalán jelentkező normasértést is ugyanolyan mértékben érzékeli és rosszallja, mintha a másik oldalhoz tartozó politikus követné el, továbbra is preferálja a saját oldali (normaszegő) politikust az ellenoldali (normát nem szegő) politikussal szemben. Mindkét mechanizmus aláássa a demokratikus elszámoltathatóságot, és károsítja a demokratikus rendszerek legitimitását és hatékonyságát. Ez a tanulmány azt vizsgálja, hogy a kormánypárti és ellenzéki választók alkalmazzák-e a fenti két mechanizmus bármelyikét, amikor különböző normasértésekkel találkoznak. Három kísérlet során megvizsgáltuk, hogyan reagálnak a választók három különböző normasértésre: szexuális zaklatásra, választási csalásra és sikkasztásra, ha azokat a saját vagy az ellenkező politikai oldalon követik el. Az eredmények azt mutatták, hogy a válaszadók a jelöltek pártállásától függetlenül, és nagymértékben büntették a normaszegéseket, tehát nem találtunk bizonyítékot pártos kettős mércére, sőt, a pártos lojalitás elsődlegességére sem. Eredményeink érvényesek az iskolázottság, a pártállás, a politikai ismeretek vagy a kollektív nárcizmus különböző szintjei alapján képzett választói csoportokra is. Tanulmányunk rávilágít arra, hogy ha a választók egyértelmű és megbízható tájékoztatást kapnak a súlyos jogsértésekről, akkor a demokratikus és társadalmi normákat a párthovatartozással szemben előnyben részesíthetik. Eredményeink hozzájárulnak a pártosság, a megosztottság és a választási elszámoltathatóság viszonyáról szóló szélesebb körű diskurzushoz.
Metz Rudolf (HUN-REN TK; BCE), Kövesdi Veronika (HUN-REN TK; ELTE BTK): Teflonvezetés: A politikai normaszegés társadalmi elfogadásának mechanizmusai
A kortárs demokráciák egyik súlyos kihívása, hogy egyes politikai vezetők ismételt normaszegéseik ellenére is megtartják vagy növelik támogatottságukat. A tanulmány ezt a jelenséget „teflonvezetésként” írja le, amikor a politikusokra „nem tapadnak” a botrányok, és következmények nélkül léphetnek át erkölcsi és intézményi határokat. Az interdiszciplináris megközelítés három szint mentén vizsgálja ezt az immunitást: az egyéni hajlamok (tekintélyelvűség, populista attitűdök, sötét személyiségvonások), a társadalmi identitás által biztosított „határ átlépési kredit”, valamint a vezetők normaszegést relativizáló és igazoló stratégiái. Az empirikus és elméleti eredmények azt mutatják, hogy a normák megsértésének elfogadása nem kizárólag a választók személyiségvonásain múlik, hanem a közös identitáson alapuló lojalitáson, valamint azon, hogy a vezetők képesek manipulálni a morális határokat. A populista vezetők gyakran keretezik át saját szabálysértéseiket morális ellenállásként, politikai üldöztetésként vagy az „igazi nép” védelmeként, ezáltal megőrizve támogatottságukat és morális legitimitásukat. A tanulmány rámutat, hogy ez a gyakorlat nemcsak a demokratikus elszámoltathatóságot gyengíti, hanem hosszú távon a normaszegés normalizálódásához, az intézmények hitelvesztéséhez és a versengő autoriter rendszerek megerősödéséhez vezethet. A szerzők kutatási programot javasolnak a jelenség mélyebb megértésére, különös tekintettel a társadalmi identitás szerepére, a vezető–követő dinamika kölcsönhatásaira és az érzelmi fertőzés mechanizmusaira a politikai közösségekben.
Metz Rudolf (HUN-REN TK; BCE), Kövesdi Veronika (HUN-REN TK; ELTE BTK): Egy karizmatikus hős születése: Magyar Péter karizmatikus jelzései az online térben
2024-ben új szereplő jelent meg a magyar politikai színtéren: Magyar Péter néhány hónap alatt vált háttérbe húzódó figurából karizmatikus kihívóvá. Felemelkedését nem hagyományos pártstruktúrák vagy intézményi támogatás biztosította, hanem az online közösségi platformok – különösen a Facebook – tudatos és érzelmileg hatásos használata. Tanulmányunk azt vizsgálja, miként konstruálódik és válik működőképessé a karizmatikus vezetés a közösségi média környezetében, Magyar Péter példáján keresztül.
Elemzésünk a 2024-es európai parlamenti választásokat megelőző négy hónapban közzétett Facebook-posztokra épül, és egy háromdimenziós karizmajelzési modellt javasol: (1) különleges képességek (politikai és kommunikációs kompetencia), (2) karizmatikus közösség (morális, érzelmi és kulturális azonosulási pontok), valamint (3) víziók és kihívások (krízisnarratívák, bűnbakképzés és megváltói pozicionálás). A tanulmány emellett kitér a karizmatikus vezetés egyik alapvető feszültségére: a távolság paradoxonára. Magyar online jelenléte egyszerre közvetít rendkívüliséget és hétköznapiságot, amely lehetővé teszi az érzelmi rezonancia és a követői azonosulás egyidejű kialakulás.
Kvantitatív tartalomelemzésünk szerint az online konstruálódott karizma gondosan szerkesztett vizuális és verbális kódokra épül. Erkölcsi világképek, nemzeti szimbólumok és személyes megszólalások ötvözésével olyan politikai szereplő képe rajzolódik ki, akinek tekintélye nem formális hatalomból, hanem karizmatikus vonzerőből fakad. A tanulmány új megközelítést kínál a digitális karizma működésének és a kortárs politikai vezetés változó természetének megértéséhez.
3. szekció – Politikai intézményekSzekcióvezetők: Dobos Gábor (HUN-REN TK; NKE) és Hadászi Szabolcs (BCE) |
f
4. szekció – Politikai viselkedés és választói magatartás az átrendeződések korábanSzekcióvezetők: Szabó Andrea (HUN-REN TK; ELTE ÁJK) és Sebestyén Annamária (HUN-REN TK) |
f